Epilógus: Castiel

Kivágtam magam előtt az ajtót és sietős léptekkel indultam meg a motorom felé. Menekülni akartam. El innen, el Sweet Amoristól... Zoétól... Zoé... Mi van velem? Sose gyengültem még el egy lánytól sem. Ők jártak lépten- nyomon utánam és ezt én élveztem. Nagyon is... De ez a lány. Ő más, mint  többi. Van valami abban az arany szempárban... Mintha a lelkembe látna és lerántaná rólam azt a bizonyos páncélt amit évek óta magamra öltöttem. A bizonyos eset óta. És most félek ettől a lánytól ugyanakkor gyűlölöm magam ezért. Attól tartok leleplezi az igazi énem. Nem tudok a közelében maradni. Amikor érzem a jelenlétét, mintha a víz alá buknék. Sötét és fojtogató mélység húz lefelé az öntudatlanságba. Amikor hozzám ér, érzem azt az elektromos töltést amit már akkor felfedeztem, amikor megláttam az osztályteremben az első napon. Felültem a motoromra, majd a fejemre húztam fekete bukósisakomat. Felbőgettem a motort és kerékcsikorgás közepette a gázra tapostam. Néhány öreg szitkozódott az utcán, de nem érdekelt. Csak száguldani akartam. Érezni azt, hogy a friss levegő kitisztítja a fejem. Már közel 200 km/h-val száguldottam amikor lefékeztem és egy kis erdei ösvényre fordultam, majd felfelé vettem az irányt. Ágak csapódtak elém, de nem törődtem velük. Csak menekülni akartam azt se bántam volna, ha a következő percben meghalok. Lehet az lenne a legjobb. Az út hirtelen még jobban megemelkedett és a kis kilátóban találtam magam. Leparkoltam a motorommal, majd leugrottam róla és a korláthoz sétáltam. Még apa mutatta ezt a helyet kiskoromban, de a baleset óta nem jártam erre. Már egy éve. Még kimondani is fájdalmas. De erősnek kell mutatnom magam, Castielt nem törheti össze még egyszer semmi. Ezért viselkedem így. Muszáj azt a látszatot keltenem az emberekben, hogy teszek a dolgokra, mert így békén hagynak. A lányok odáig voltak értem ez érthető, mivel nem kis vonzerővel áldott meg a sors... De én sose kezeltem a lányokat többként, mint egy tárgyat. A felszínes cicababák mind egyet akartak. A pénzem meg a testem és hogy elmondhassák azt, hogy milyen jó pasijuk van. De nekem ezek nem jelentettek többet egy egy éjszakás kalandnál. Szépek, csili-vilik el lehet velük játszani de egy fikarcnyit sem érnek. De Zoé. Érzem, hogy ő más. És gyűlölöm. Gyűlölöm, mert érzem, hogy átlát rajtam. És vonz magához, mint a mágnes. Mit tegyek? Nem hagyhatom, hogy megtörténjen. Ő nem olyan lány, mint a többi és nem érdemel egy ilyen szemétládát, mint én. Tönkre tenném, mert nem tudok hosszú távon megmaradni egy valaki mellett. Nekem kalandok kellenek és ebbe ő nem fér bele. Belém szeretne én pedig összetörtén a szívét. Nem lehet egy olyan férfival aki csak játszik a nőkkel és egy érzelmi roncs az emlékektől amit cipel magával... Ő egy olyan fiút érdemel aki megbecsüli és minden lépését imádja... De mégis ha arra gondolok, hogy egy másik férfi öleli és csókolja... elönt a düh... mi ez? Féltékeny vagyok? Nem...nem...NEM! Ez nem történhet meg. Castiel verd ki a fejedből öcskös az a lány túl jó hozzád! Mit tegyek? Iratkozzam ki az iskolából? Nem tehetem meg anyámmal szemben, így is eleget tűr a zűrjeim miatt, nem tehetek rá neki még egy lapáttal...Azóta a nap óta kezelhetetlen vagyok. És jól is van ez így. A balhékkal kiadom a dühöm..Mert az én hibám az egész. Az én hibám, hogy anyám éjszakákat sír át. Mert én idióta voltam! Nem csapathatom ki maga a suliból. Végtére is ki ez a lány, hogy féljek tőle? Ő jött az én területemre, neki kéne sírva menekülnie. Nem kerülhetek ennél közelebb hozzá, ez a délután, hogy kis híján megcsókoltam nem történhet meg még egyszer. Ugyanúgy viselkedem vele, mint eddig. Bunkózom és levegőnek nézem. Talán rá eszmél, hogy neki nem itt a helye és megkönnyíti azzal az életem, hogy tovább áll.. A távolba néztem. A város lustán terült szét a hegy alatt. Eszembe jutottak az emlékek, hogy hányszor jöttünk ide kis srác koromban és milyen vidáman piknikeztünk. Imádtam ide jönni, de mára már csak fájdalom önt el ha rágondolok. Egy éve nem jártam már itt és most se keveredtem volna erre ha nincs ez a lány. Az az átkozott nőszemély! Hogy válthat ki belőlem ilyen ellentétes érzéseket? Közeledni akarok hozzá, de mégis taszítani és ráordítani, hogy menekülj, mert én nem olyan szőke herceg vagyok, mint a regényekben amikkel anyukád álomba ringatott kis hercegnő korodban. De majd ráfog jönni, hogy milyen vagyok és menekülni fog. Egy gyilkos elől az emberek mi mást tesznek? Mert igen én az vagyok, egy gyilkos és én okoztam a balesetet én csonkítottam meg teljesen a családot és tettem és teszem azóta is tönkre anyám életet. Szívtelen, gerinctelen ember vagyok. Nem is kéne léteznem. Lassan beesteledett, a város fényei egyenként gyulladtak ki a távolban. Ideje haza mennem, mielőtt anyám, megint a rendőrséget küldi a keresésemre... Felpattantam a motoromra majd lassan megindultam lefelé a kanyargós ösvényem. Az útra kikanyarodva padlóig tapostam a gázt a kerék éles visítással kelt életre, majd elnyelt a sötétség...













Folyt köv. :)