A második nap mindig jobb, mint az első... vagy mégsem?

Annyira lefoglaltak a Castiel körül forgó gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy egy motor suhan el mellettem kis híján magával sodorva. Meglepődve néztem fel az Ipodomból, amikor észrevettem, hogy az őrült motoros nem más, mint Castiel. Ki más is száguldozna reggel fél 8kor motorral? Ránéztem és a tekintetünk egy pillanatra össze akadt, úgy éreztem mintha kis elektromos szikrák pattognának közöttünk a szívem pedig őrült iramban indult meg verni, félő volt, hogy ha nem veszek levegőt mondjuk úgy még körülbelül 1 percig kiugrik a helyéről elszalad és kézen fogva viszi magával az eszemet is. Nagy nehezen sikerült el kapnom a fejem Castiel pedig gúnyos mosollyal az arcán tovább hajtott. Úgy éreztem a földbe gyökerezett a lábam és többet nem mozdulok el onnan. Addig ácsorogtam a betonhoz fagyva míg rá nem döbbentem, hogy már rég elkezdődtek az órák. 10 perccel a csengő után őrült rohamban estem be a terembe.
- Köszönjük, hogy a második napján megtiszteli az osztályt a jelentétével kisasszony- nézett rám idegesen Mr. Johnson a magyar tanár és kihúzta a nevem a naplóban.
- Elnézést csak feltartottak- néztem zavartan körbe. 16 szempár nézett rám kíváncsian.
- Rendben igyekezzen üljön le, többet ne forduljon elő- intett a helyem felé Mr. Johnson.
Sietős léptekkel mentem a helyemre ahol Rosa kíváncsian hajolt hozzám.
- Ugye minden rendben?- nézett rám aggódva.
- Persze semmi gond csak későn keltem fel- próbáltam az arcomra erőltetni egy mosolyt és reméltem, hogy nem remeg a hangom és elég hihető indokkal álltam elő. Na persze ő honnan is tudhatná, hogy már órák óta ébren vagyok. Gyorsan elő pakoltam a felszerelésem amikor éreztem, hogy valaki a székembe rúg.
- Na mi van új lány így próbálsz bevágódni a tanároknál? Mert ha igen elég rossz úton haladsz- nézett rám felvont szemöldökkel.
- Befejeznéd ezt?- néztem rá dühösen.
- Mégis mit?- kérdezett vissza tetetett döbbenettel.
- Ezt a szekálást- förmedtem rá indulatosan.
- Nem tudom miről beszélsz- villantott rám egy szívdöglesztő mosolyt, majd bedugta a fülhallgatóját. Dühösen előre fordultam majd megpróbáltam a tanárra figyelni. A nap viszonylag gyorsan eltelt, bár úgy érzem, hogy az info tanár szíve csücske nem én leszek. Sajnos nem sokat konyítok a 21. század modern technikájához, amit a fiúk örömmel cikiztek ki. Suli után egyenesen haza mentem. A ház néma volt az ürességtől. Ezek szerint anyu még dolgozik. Felmentem a szobámba, hogy felkészüljek a holnapi napra. Beadandót kellett írnom magyar órára (büntiből) a téli szüneti élményeimről. Hmm nem is tudom mivel jellemezhetném a téli szünetem. A szünet 80%-át olvasással töltöttem, a maradék időmben a szüleimmel síelni voltunk. Szóval nem túl nagy élménybeszámolóval készülhetek az órára. Úgy egy óra múlva zsibbadtan tápászkodtam fel az asztalomtól és elpakoltam a sulis cuccom. Mit csináljak? Töprengve néztem szét a szobámban. A költözés utáni zűrzavar kezdett helyre állni. A falamat vastagon borították a kedvenc együtteseim poszterei. A szobám közepén egy nagy lila szőnyeget helyeztünk el anyuval. Az asztalom tele volt papírokkal, a szekrényem roskadásig van pakolva a kedvenc könyveimmel. Leültem az ágyamra és felnyitottam a notebookom tetejét. Felléptem a közösségire és az osztályomból sokan írtak rám beszélgetni. Kezdtem egyre jobban érezni magam. Épp kilépné készültem, amikor felkérést kaptam. Kíváncsian léptem rá, hiszen senkivel sem kerültem közelebbi kapcsolatba az osztályon kívül, onnan pedig szinte már mindenki bejelölt. Szinte... Aztán abban a pillanatban ahogy megnyitottam oda fagytam az ágyhoz. Kapkodva szedtem a levegőt, a szívem hangosan vert, a gyomrom hatalmas csomóba állt össze. "Castiel ismerősnek jelölt". A csodálkozástól felszaladt a szemöldököm és óriásira nyílt a szemem. Gondolkodás nélkül elfogadtam a felkérést. A szívem a torkomban dobogott és száj tátva meredtem a notebookom képernyőjére. Bejelölt! Talán mégiscsak érdeklem. Reménykedve szuggeráltam a monitorom, hogy ugorjon fel a kis beszélgető ablak. De sajnos nem történt az amire vártam. Castiel ugyan bejelölt talán udvariasságból, de egyáltalán nem vette a fáradságot, hogy keressen. Hát erről ennyit gondoltam. Szívfacsaró érzés volt, de valahol számítottam rá. Ő olyan pasi, amilyen nő én soha nem leszek. Menő és tele van haverokkal, és jóképű, és lógnak rajta a lányok és... és... és valószínűleg inkább halna meg egyedül, minthogy egy ilyennel kezdjen ki, mint én. Hát ilyen az élet gondoltam elhúzva a számat. 16 évem alatt most vagyok először bele zúgva a egy pasiba az is a legeslegmenőbb... aki élvezetet érez abban, hogy engem cikizzen. Pedig már azt hittem végre bekerültem egy olyan helyre ahol befogadnak a többiek és megmarad az önbecsülésem. Erre jön Ő nagy Ő betűjével, a gyönyörű szürke szemeivel és a bunkó stílusával ami egyszerre dühítő és őrjítően vonzó. És fogja a remegő lábon álló önbizalmam és páros lábbal rúgja fel. Dühösen csaptam le a notebookom tetejét és oldalra dobtam a gépet. Elég volt Zoé! Térj észhez!! Üvöltött rám egy dühös kis hang belülről. Nem törhetsz össze, mert egy pasi bunkózik veled. Te is ember vagy, érző lény. És valóban igaza van. Teljesen leköt az, hogy magamat emésztem azon, hogy Castiel ott rúg belém ahol tud. Ebből elég volt! Holnaptól én is úgy sétálok be a suliba, hogy átnézek rajta. Nem érdekelnek a gúnyos megjegyzései, sem a lenéző szürke szempár, melybe ha bele nézek úgy érzem elnyel az Univerzum. Erős vagyok és nem érdekel az, hogy hány lány ugrálja körbe! Én nem állok be a sorba, nem leszek egy a sok közül vagy esetleg a következő. Belső hangocskám elégedetten hallgatta a monológom és közben elismerően bólogatott. Míg zuhanyoztam végig ezen járt az agyam. A forró víz lassan lazította el a testem, kimosta a fejem és úgy éreztem képes vagyok kikerülni Castiel lesújtó szavait. Vagy csak úgy hittem?...
 

Folyt köv :)