Beszélgetés

Húsz perccel később még mindig a notebookommal az ölemben ültem a fotelemben. Végig néztem legalább háromszor az üzenőfalam, válaszolgattam a barátaim bejegyzéseire, valamint írtam egy rövid üzenetet Alexynek, hogy ne aggódjon a hókotró nem járt tegnap reggel az utcánkban ne izguljon. Majd írtam egyet Lysandernek is, hogy köszönöm az aggódását hétfőn már megyek és, hogy szegény Rosának nem kell az iskola és a házunk között ingáznia. Már pont össze akartam csukni a gépem, amikor váratlanul felugrott a chat ablak. A szívem önkéntelenül is hangosan dörömbölni kezdet a mellkasomban...

*Elhagytam Zoé utcáját és hazafelé vettem az irányt. Rátapostam a gázra. A járgányom sebesen falta a kilométereket. Közel 150km/h-val repesztettem az utcákon át a városon, de nem érdekelt. Tettem egy kis kitérőt és egy szép nagy kört írtam le a város körül. A szél csípte az arcom és könnyeket csalt a szemembe, de nem foglalkoztam vele. A sebességnek köszönhetően újra kitisztult a fejem. Nem értem magam. És már nem tudom hova tartok. Ma reggel kis híján Zoénál kötöttem ki. Valószínűleg a szív bajt hoztam volna rá. Nem voltam vele túl barátságos az elmúlt pár napban. Érzem, ahogy a kemény páncélom kezd félre csúszni rajtam. Nem tehetem ezt le kéne állítanom magam. De nem megy basszus nem megy. Ennek a lánynak nem kéne rám ilyen hatással lennie. Hiába gondolkodom józan ésszel, ha már a szívem eldöntötte, hogy a maga útját kívánja járni. A rohadt életbe! Nem akarom, hogy ez a lány mindenki előtt leleplezze az igazi énem. A régi Castielt igyekeztem elfojtani mélyen magamban azóta a bizonyos nap óta. A baleset óta nem tudok önmagam lenni. Mert a régi énem része volt egy boldog családnak. Egy családnak amit tönkre tettem amikor bekerültem Ty bandájába. Egy család melyet végleg elpusztítottam egy évvel ezelőtt. Azóta élek egy búra alatt. Akit lehetett eltaszítottam magamtól a lányok pedig nem jelentettek többet, mint puszta élvezetet... Egyedül Lys van mellettem, mert nagyon kitartó. Hiába próbáltam eltaszítani nem hagyta magát. Mindenkinél jobban ismer. Tudja a történetem  és tudja miért vagyok az aki. És most jön ez a lány és mindent tönkre tesz. Lassan visszatérnek az emberi érzéseim, amit igyekeztem kiölni magamból. Aggódás, félelem, vonzalom...VÁGY... mindezt ez a lány váltja ki belőlem. Lassan meguntam a motorozgatást, ezért betértem a övetkező mellékutcába és 5 perc múlva otthon voltam. Betoltam a bordó- fekete Yamahám a garázsba. majd bementem a hátsó ajtón. A kulcsaim ledobtam az előszoba közepén álló dohányzóasztalra, a sáros bakancsom pedig egy jól irányított rugással hajítottam ki az előtérbe. Szép ívben repült a levegőben, majd az ajtó mellett landolt a földön, a sár pedig hosszú csíkben fröccsent a falra és kis tócsába gyűlt az eldobott bakancsom körül.
- Ezért anyám dühöngeni fog- mondtam denn hangon, de most valahogy nem érdekelt a rend. Lustán baktattam fel az emeleten lévő szobámba, ami körülbelül úgy festett, mintha egy bomba robbant volna fel, vagy mintha legalább egy kisebb erejű tornádó söpört volna rajta végig. A ruháim egy kupacban hevertek az ágyon. Leültem, majd egyetlen mozdulattal lelöktem a kupacot az ágyról. Az ágyam melletti állványhoz nyúltam, majd leemeltem a gitárom. Elnyúltam az ágyon és egy melankólikus dallamot kezdtem játszani. A kezem lazán siklott végig a húrokon, minden mozdulatom ösztönös és tökéletes volt. Utálom ezt a számot. Lysander írta nekem, amikor Deborah szakított velem. Már akkor is utáltam, de nem akartam megbántani. Pedig gyűlölöm minden egyes akkordját, minden tökéletes dallamát... de ha letört vagyok mégis mindig ebbe a dalba menekülök az élettől. Az utolsó akkordok lassan hallgattak el, majd nagyot sóhajtottam.
- Castiel, öregfiú nem vagy már a régi- hangsúlyoztam az "öregfiút". A 17-et fogom tölteni áprilisban, de úgy érzem magam, mintha legalább 30 lennék. Legalábbis, mintha 30 évnyi súlyt cipelnék a vállaimon... Nem is csodálom amennyi dolog történt velem lehetnék akár 30 éves is. -Megedzett az élet- gondoltam keservesen. Nem volt kedvem mégegy dalba bele kezdeni, ezért visszahelyeztem a gitárom az állványra. Felálltam majd komótosan elbaktattam az ablak alatt lévő íróasztalomhoz.  Bekapcsoltam a gépem, míg vártam, hogy életre keljen az ócska masina az ujjaimmal türelmetlenül doboltam az asztalon. A gépem nyöszörögve indult el, majd olyan hangot hallatott mint egy rozzant teherautó. Csörgött- csatogott azt hittem ketté esik a pillanaton.
- Ns mi lesz már- rugtam egy nagyot a gépházba. Valószínüleg ez nem segít a helyzeten, sőt valószínüleg többet árt, mint használ, de utálok várni...

Folytatás következik :)